JÉZUS HANG-JA TANÍTVÁNYI KÖZÖSSÉGE

Prédikáció

 

Kedves testvéreim!
 
Nemrég egy interneten megjelent cikket nyomtatott ki és mutatott meg a Robi barátom.
Az írás a témája miatt volt rendkívül érdekes, mert kapcsolódott az általunk már jól ismert és többször kitárgyalt halálközeli élményekhez.
Hozzá kell tennem azt, hogy amit ez a cikk halálközeli élménynek nevez, az máshol a klinikai halál állapotaként fogalmazódik meg.
 
A cikk szerzője már az írás elején összefoglalja azokat az általánosan kialakult véleményeket, amelyek e témával kapcsolatban kialakultak.
Ezt írja: "Egyesek szerint az agyunk furcsa játéka, mások azt mondják, alámerülés a kollektív tudattalanba. A halálközeli élményekről mindenkinek van véleménye, de senkié nem megalapozott. Akik átélték, azok mindenesetre meg vannak győződve róla, hogy történt velük valami természetfeletti - de még köztük is akadnak kivételek."
 
Az írás egy adatot is említ: "Egyes becslések szerint Magyarországon 200-400 ezerre tehető a halálból emlékekkel visszatértek száma."
Ennek ellenére "az orvostársadalom nagyobb hányada szkeptikus e témával kapcsolatban," s "a haldokló agy oxigénhiányos állapotával magyarázza ezeket a csodákat."
Az orvostudomány szerint a békesség érzéséről a stresszhelyzetben felszabaduló endorfinok tehetnek, az alagútélményt a látásért felelős agykéregrész megzavart működése idézi elő."
 
Természetesen nem marad ki a magyarázatból a pszichológia válasza sem, amely a halálközeli élményt a módosult tudatállapotok egyikének, vagy a Jung szerinti kollektív tudattalanba való bemerülésnek gondolja.
Úgy tűnik az a közlés sem lendít ki senkit ebből az irányból, amely szerint a halálközeli élményt megélők négy százaléka, később sikeres öngyilkossági kísérletet követ el.
"Leginkább ők keresik az ott megtapasztalt - de a mindennapokban hiányzó - univerzális szeretetet," - olvashatjuk a továbbiakban.
 
A halálközeli élményt átélők utógondozását Magyarországon is fontosnak látják, amit egy alapítványon keresztül valósítanak meg.
Hogyan? Transzperszonális és Jung-i pszichoterápiával. Autogén tréningel és kibeszéltetéssel. Álomértelmezéssel, hipnózissal és szimbólumértelmezéssel.
 
Kedves testvérek!
Az előbb idézett írás nagyon jól és érzékletesen jelzi azt, ami meghatározó módon nyomja rá a bélyegét majd minden ember gondolkodására.
Nevezetesen az, hogy nem tud mit kezdeni a fizikai halál valóságával. És ez igaz a vallásban, és a vallásnélküliségben élő emberekre egyaránt.
 
Bizonyára mindanyian megtapasztaltuk már azt, hogy mennyire megbotránkoznak rajtunk, ha a halál témáját a környezetünkben szóba hozzuk.
- Jaj, csak azt ne! - s látjuk a rémületet az emberek szemében. Vagy pedig, valamiféle szent borzadállyal menekülnek az illedelmes hallgatásba.
 
Azt, hogy túlnyomó többségükben mit gondolnak a halálról az emberek, az leginkább a temetések alkalmával tapasztalható meg. Igen, mert a kíméletlen végzet, a szörnyű sors eredményeképp végleg elveszítettük azt, aki - akárhány évet is élt meg - még élhetett volna.
Ennek ismeretében elmondható, hogy az elmúlt 2000 esztendőt, a szellemi világosság elől való menekülés ördöge rendkívül jól használta fel, a fejekben való sötétség megtartására és megkötésére.
Annyira jól, hogy már a halálközeli élmények, megtapasztalások, közlések hatalmas mennyisége sem képes megérinteni, még az e témával foglalkozó szakembereket sem. Márpedig ezek, ma már lépten-nyomon a rendelkezésére állnak mindenkinek.
 
Látható, megtapasztalható, hogy a világ beleállt egy olyan irányba, egy olyan gondolkodásba, amelyben úgy kapaszkodik a valóság közvetlen megtapasztalásába, vagy éppen a Jung szerinti kollektív tudattalan pszichológiájába, mint az úszni nem tudó fuldokló az utolsó szalmaszálba.
 
Bizonyára már az-az idő sincs messze, amikor a Jézusba vetett hitért felelős agyi tevékenységet kiváltó vegyületet is képes lesz az orvostudomány megjelölni, ahogy a vélt boldogsággal kapcsolatban ezt már meg is tette.
 
Testvéreim!
Ha Jézus tanítása ellenére, még a keresztény világ sem tud mit kezdeni a testi halál kikerülhetetlen valóságával, akkor vajon mit tud kezdeni az ember, Jézusnak, az elmúlás hazugságát leleplező feltámadásával.
 
Hogyan tudná megérteni és befogadni azt, hogy az ember szellemi létezése csak a kezdetet ismeri, de a véget nem!
Azt a kezdetet, amely még ha hatalmas kanyarral is, de az Isten végtelen szeretetébe, a még fel nem fogható mértékű boldogságába vezet.
 
Hogyan és miképp tudná megérteni a hittől átjárt józan ész alapján azt, hogy nincs halál, csak ruhaváltás. Átöltözés az anyagi létformából a szellemibe. Abba, ami minden ember eredeti lényege, és éltető eleme.
       
Pontosan Jézus feltámadása az, ami reményt és erőt kelt az Őt befogadó emberben. Azt a reményt, amelyben Jézus tanítását a feltámadása hitelesíti, amikor azt mondta: "Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog," (Jn 11;25,)
       
Ennek ellenére megtapasztalható, hogy Jézus feltámadása az, ami a világ számára a legkevésbé hihető. Ez az esemény kezdettől fogva, még a kereszténység körében is, többnyire félreértések és félremagyarázások által került továbbadásra.
Szinte fel sem tűnik az, ahogy a többünk által már jól ismert Szathmáry féle Újszövetség, a feltámadás eseményét az Ap.Csel. számtalan igehelye alapján így magyarázza: "Jézust az Isten a halálból feltámasztotta."       
Természetesen nem lehet csodálkozni azon, hogy a hívő ember, Lukács evangélistának az Apostolok Cselekedetei-ben Péter szájából elhangzó mondatait, gondolkodás nélkül készpénznek veszi.
Pedig Jézus evangéliumi tanításai nem igazolják, az Ap.Csel.-ben olvasható, többszörösen előforduló állítást.
Végül is minden ember ellenőrizheti, hogy Jézus, a szenvedéstörténetének háromszori megjövendölésében egyszer sem mondja azt, hogy az Atya feltámasztja. Kivétel nélkül, minden esetben - még Lukácsnál is - azt tanítja, hogy: "És megölik őt, de harmadnapon feltámad." (Mt 17;23,)
       
Nem is mondhatja másképp, hiszen a János evangélium 5;26,-ban azt tanítja, hogy: "mert miképpen az Atyának élete van önmagában, úgy a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában."
Ha valaki esetleg nem tudná, hogy hogyan is értse azt, hogy - élete legyen önmagában, annak Jézus ezt a Jn 10;18,-ban így magyarázza: "Senki sem veheti el tőlem, hanem én teszem le magamtól, hatalmam van letenni és van hatalmam ismét felvenni,"
 
Tesvérek!
Ha Jézus személye nem lenne azonos az élet teljességével, a szeretetben való létezéssel, akkor miképp állíthatta volna magáról azt, hogy:"Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz bennem még ha meghal is élni fog" (Jn 11;25,)
 
Hogyan mondhatta volna önmagáról azt, hogy:"Én vagyok az út és a valóság és az élet," (Jn 14;6,)
Miképp taníthatta volna - még a megbotránkoztatást is vállalva - azt, hogy:"Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak korszakra szóló élete van" (Jn 6;54,)
 
Mindennek ismeretében látható, hogy Jézusnak, az Isten által való feltámasztásának a látásmódja azt sugallja, hogy az evangéliumokból idézetekkel ellentétben, Jézusnak nincs hatalma az élete felett. Nem ura, és nem hordozója az Isten szeretete teljességének.
Azt sugallja, hogy Jézus a feltámadásban nem Isten, hanem az Isten által feltámasztott ember.
 
Hasonló ez a félreértés ahhoz, ahogy Jézusnak az Emmausz felé vezető úton elhangzott mondata került a közhasználatban továbbadásra.
Számtalanszor hallottuk Lukács evangéliumának 24; 26,-os igerészét idézni a következő módon: hát nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen a dicsőségébe?
Miközben ez a megfogalmazás azt a látásmódot kínálja, hogy Jézus esetében is feltétele van annak, hogy bemehessen a dicsőségébe. Neki is teljesíteni kell egyfajta feltételt, nevezetesen azt, hogy vállalja a keresztutat és a kínhalált, mert ha nem ezt teszi akkor megbukik. Más szóval elkárhozik.
 
Szinte hihetetlen, de mégis igaz, hogy az eredeti szövegrész minden evangéliumi fordítás szerint, egy kötőszó eredményeképp, teljesen más értelmet kap.
Így hangzik:"hát nem ezeket kellett szenvedni a Krisztusnak és bemenni az Ő dicsőségébe?"(Lk 24;26,)
 
Testvérek!
Jézusnak ezek a szavai semmiféle feltételt nem fogalmaznak meg. Jézus nagyon egyszerűen azt tanítja, hogy a Krisztusnak – ahogy a próféták megjövendölték –, szenvednie kell. És mert Krisztus, ezekután bemegy a saját dicsőségébe.
Abba a dicsőségébe, amely már a szenvedésútja és keresztrefeszítése előtt is megvolt.
Megvolt, hiszen három tanítványa lehetett részese, megtapasztalója annak, hogy Jézus átváltozott előttük:"és arca ragyogott mint a nap, a ruhája pedig fehér lett, mint a fény." (Mt 17;2,)
Jézusnak nem kellett a kereszten meghalni azért, ami kezdettől fogva az övé volt.
 
Dániel a babiloni fogság idején élő próféta, ezt a következőképp igazolja a 7;13,14,-szerinti látomásában:"Látám éjszakai látásokban és ímé az égnek felhőiben mint valami emberfia jőve; és méne az öreg korúhoz és eleibe vivék őt.
És ada néki hatalmat, dicsőséget és országot,
 
Végül is e félreértések és félremagyarázások kapcsán mindig arra az alapkérdésre lyukadunk ki, hogy minek látjuk a Názáreti Jézus Krisztust. Embernek, vagy Istennek?
Ez az alapkérdése azoknak a feltevéseknek is, amelyek vissza-visszatérően kérdezik, hogy választhatott e volna Jézus a között, miszerint vállalja a kereszthalált vagy nem.
Vagy pedig Jézus túléli a kereszthalált, és boldog családi életet él míg meg nem hal. Vagy fel sem feszítik a keresztre, mert az egész csak egy kitalált mese.
Bizony e feltevésekben, felvetésekben - még a hívő ember esetében is - az ember gondolkodásának földhözragadsága, az Istent a saját látásához való igazítása érhető tetten.
 
Igen, mert ennyire hihetetlen az ember számára az, hogy nagyobb az Isten áldozatos embert szeretése, mint a kereszthalál kínszenvedésének a rettenete.
Ennyire idegen az ember gondolkodásától az, hogy az Isten szeretete élet!
Élet, amit nem lehet megölni sem korbáccsal, sem keresztrefeszítéssel.
 
Pontosan ez az üzenete a húsvéti feltámadásnak, amelyben nemcsak a természet téli álmát követő, megújuló, rügybe és virágba boruló ébredése van, hanem benne rejtőzik az ember megújuló reménye, a lélek mindent túlhaladó szerető ereje.
 
Tesvéreim!
Jézus a húsvéti események történetében nem a kereszthalált szenvedett Istent, hanem a kereszten is megbocsájtó, a feltámadás forrását hordozó életet kínálja befogadásra.
Jézus pontosan tudta, hogy mi a kikerülhetetlen végeredménye annak, ha a szeretet megjelenik ott, ahol a sátán az e világ fejedelme.
Az, amit Jézus így fogalmaz:"erőszakot szenved" (Mt 11;12,)
Igen, mert a szeretet jelenlétének ez az ára a szeretetlenség világában.
 
Azt, hogy az ember gonoszsága, képes az Istent is felszögezni a keresztfára Jézus is tudta. Viszont az ember bűntől való megszabadításának, az ember boldoggá válásának ez volt az ára.

Ahogy Jézus ezt a Hang 2/101-es levelében a következőképp tanítja:
"Csak akkor leszel boldog, csak akkor tudlak boldogítani, ha legalább szándékodban úgy akarsz szeretni Engem, mint ahogy Én téged. Tehát nem elhinni kell Engem, hanem hinni kell Bennem. Vagyis, bizony el kell veszítened múlandó életedet, hogy átvehesd Tőlem a boldog örök életet."

 
 

Az Égi Békét itt a Földön!
 
Ámen.

Szabó János

Vissza az odal tetejére