JÉZUS HANG-JA TANÍTVÁNYI KÖZÖSSÉGE


A tartalomhoz

Főmenü:


Az a fránya alma! I. fejezet.

TANÍTVÁNYOK > Közösségünk lelki kincsei. > Kézikönyv -írta Szabó János

I. fejezet: A mítosz

Ádám és Éva!
A keresztény hitvilág meghatározó alakjai. Bibliában található történetük minimum másfél milliárd ember gondolkodására, erkölcsi értékrendjére van kihatással.
Teremtésük, majd bűnbeesésük története szinte fenntartás nélkül vált elfogadottá a kereszténység kialakulásával, térhódításával.
A keresztény hívők és egyháziak gondolkodásában alapjában véve ez az elképzelés él jelen korunkban is az emberi lét kezdetéről.
Pedig mítosz az egész!
Ennek bizonyításához, a reális kép kialakításához kicsit körül kell tekintenünk a világban, a történelem népeinek hitvilágában, teremtéstörténeteiben.

Nézzük először a sumér mítoszok teremtéstörténetét!
A rendezett világ…az ég és a föld szétválása után kezdett kialakulni, "An: az ég, Enki: a Föld Ura, Enlil: a levegő urának adott nevet."
"a világ kialakulása megelőzte az embert: először a növényzet, az állatok jelentek meg a földön, mintegy az istenek táplálékaként, és csak legvégül az istenek munkáját megkönnyítendő, az ember."
"az ember, miként a fű, kidugta fejét a földből."
"Enlil, aki a világ megteremtése után elégedetlen volt az emberek nyüzsgésével és lármájával, amely zavarta nyugalmát, ezért elhatározta, hogy elpusztítja őket."
Vízözönt bocsátott rájuk!

Több ezer km-t és sok száz évet kell megtennünk ahhoz, hogy megismerkedjünk a közép-amerikai mayák hitvilágának teremtéstörténetével:
"A világ három korszakot élt át."
"A teremtő istenek földet kiáltottak, és megjelent a föld." Az istenek beültették fákkal, kijelölték a folyók helyét, és állatokkal népesítették be. Az állatok nem tudtak beszélni, és nem tudták az isteneket imádni, ezért a teremtők kreáltak egy agyagfigurát is, és az agyagfigura beszélt. Művükkel mégsem voltak elégedettek, mert a figura nem volt elég intelligens és erős, ráadásul könnyen szétmállott a vízben, azért elpusztították.
A második korszakban fából faragtak élőlényeket az istenek. A falények beszéltek, ettek, szaporodtak, de arcuk kifejezéstelen maradt, egészében véve száraz, vértelen, sárga húsú figurák voltak, és nem hálálkodtak alkotóiknak. Az istenek, elpusztításukra, vízözönt zúdítottak a földre.
A harmadik korszakban sárga és fehér kukoricából gyúrtak embert az istenek." (Mitológiai ÁBC - Gondolat Kiadó 1985.)
Ezek beváltak!

Lehetne folytatni az ismertetést India, Japán, Kína, Indonézia, Skandinávia népeinek teremtéstörténeteivel, de ezek annyira szerteágazóak, sokszínűek, hogy csak a lényegtől vinnének el bennünket.
Mi a lényeg?
Az, hogy sem az idézett, sem a jelzett teremtéstörténetek nem beszélnek az ember bűnbeeséséről! Nem beszélnek a hagyományos keresztény valláserkölcs által értelmezett bűnről.
Beszélnek arról, hogy engedetlenek, lármásak, hálátlanok az emberek, de arról, hogy bűnösök lennének, arról nem. Erről először a zsidók bibliája beszél!

Feltételezem, hogy a keresztény vallások világában nem akad olyan ember, aki ne ismerné kellő alapossággal Ádám és Éva teremtésének és bűnbeesésének történetét.
Mindezt Mózes I. könyve 2. bekezdésének 16. versétől kezdve tartalmazza a Biblia. A történetet olvasva megállapítható, hogy a bűnbeesés története a teremtéstörténetnek elválaszthatatlan és szerves része.

Nézzük a történetet!
Megteremti az Isten az eget és a Földet.
Megteremti a világosságot és a sötétséget.
Megteremti a Napot, a Holdat és a csillagokat.
Megteremti a növényeket és az állatokat is.
"És látá Isten, hogy jó." (Móz. I.1;25.)
Jó, csak kevés!
Isten, ezt a hiányt pótolandó, megteremti először a tükröt, belenéz, majd létrehozza Ádámot és Évát, mint férfit és nőt, a saját képmására és hasonlatosságára.
Persze, ha valakinek ez a teremtéstörténet túl általános, nem tetszik, akkor ugyanazon könyvön belül más variációval is tud találkozni.

E második variációban Mózes I. Könyve 2. fejezete 4. versszakától olvasva megtudhatjuk, hogy miután az Úr megteremtette a puszta földet - ahol még sem növény, sem állat nem volt -, megformálta az embert a föld porából és némi párából, majd belélehelte az élet leheletét.
Ezt követően, mint gondoskodó Teremtő, kertet készít.
Fákat és növényeket ültet e kertbe, hogy teremtménye, Ádám, ne szűkölködjön semmiben. A kertkészítés, faültetés izgalmában a gyümölcsöt és árnyat adó fák közé valahogy belekeveredett a jó és rossz tudás fája is, s ha már ott van, el is lett ültetve.

"az Istennél semmi sem lehetetlen," (Lk 1;37.)
az sem, hogy Jézus szavára a fügefa elszáradjon, de az sem, hogy az Úr szavára e kertben elültetett minden gyümölcsfa azonnal termőre forduljon.
Ádám úgy élt a paradicsomban, mint hal a vízben.
Persze nem elég, hogy eszem, iszom, alszom. Feladatokban kell gondolkodni! - érvelt az Úr "és helyezé őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt." (Móz. I. 2;15.)

Őrizze az Édenkert fáit, közöttük a jó és rossz tudás fáját is. Az Úr mindent tudott Ádámról.
A "haja szálai is mind számon vannak tartva." (Mt 10;30.)
Az Úr jól ismerte Ádám gondolatait is, és ezért parancsba adta: ha jót akar magának, semmiképpen se egyék a jó és rossz tudás fájáról.
Az Úr sem akart mulasztással vétkezni, ezért, hogy szó ne érje a ház elejét, a nevezetes fához vezető ösvény elejére - jól látható helyre - kitett egy "Behajtani tilos!" táblát.

Ádám, mint engedelmes teremtmény, szót fogadott az Úrnak. Nem is tudta, mi a különbség a jó és a rossz között. Így erkölcsi érzék híján nem is felelt semmiért.
Azt sem tudta, hogy engedetlennek lenni rossz, és engedelmesnek lenni jó. Nem is állíthatta senki emberfia, hogy Ádám erkölcsi lény lett volna. Csak evett, ivott, aludt.
(Kész paradicsom!)
Tette ezt mindaddig, amíg meg nem szánta az Úr, és Ádám oldalbordáját szép óvatosan kiemelve - hogy meg ne sérüljenek a fontosabb szervek -, megformálta belőlük a nőt, Évát.
Vége is lett az aranyéletnek!
A komoly és sok vesződséggel járó operációt követően még ki sem főzte az Úr a különböző sebészeti eszközöket, amikor honnan, honnan nem, a Paradicsom kertjében megjelent a kígyó.

Mivel Ádám nem volt tudatában a jó és rossz közötti különbségnek, nem jelentette fel a kígyót birtokháborításért. Hagyta, hogy felkússzon a tiltott fára, és kapcsolatuk leggyengébb láncszemét kiszemelve, rábeszélje Évát a szakításra. Mármint az alma leszakítására.
Azt nem lehet tudni, hogy Éva tudott-e a tiltásról. Volt-e ideje Ádámnak arra, hogy Évával szót értsen. Valószínűleg ez volt a titka a vitatkozásmentes életüknek. Lehet, hogy nem is beszéltek egy nyelvet. Lehet, hogy Ádám sumér volt, mint Ábrahám, Éva meg magyar.
A kígyó viszont értett Éva nyelvén, így az istenné válás feltételét, a jó és gonosz tudás birtoklásának mézesmadzagját húzta el Éva orra előtt. Éva egy percig sem habozott. Épp az orra előtt mosolygott egy kerek, pirosra érett alma.
Éva bekapta a horgot, illetve az almát, s mire Ádám felocsúdhatott volna, az alma édes leve már ott csurgott Éva szája sarkán, miközben mohón harapta, rágta a tiltott gyümölcsöt. Természetesen, még mint romlatlan lelkű ember, mint egy test egy lélek, Éva Ádámnak adta az alma felét. Még le sem rágták az alma csumáját, csodák csodájára, az átváltozás megtörtént. Ádám is és Éva is az ősi ösztönlényből hirtelen erkölcsi lénnyé változott. A kígyó nem kapott az almából. Így maradt erkölcstelen a bitangja!

Ádám és Éva viszont azonnal észrevette, hogy mindketten mezítelenek. Most már az erkölcsi zavarukból kifolyólag pirosra vált arccal a sűrűbe futottak, a kígyó szégyentelenül bámuló szeme elől (más nem volt ott).
Jobb híján egy megtermett fügefa levelével takarták el szégyellnivalójukat.

Még aznap, alkonyat felé, a napi munkájától törődötten sétált a kertben a fejét kissé kiszellőztetni akaró, mindent tudó Isten. Csodálkozva vette észre, hogy a megszokástól eltérően, most nem szalad elé Ádám és Éva, és nem mesélik örvendezve a maguk nyelvén - szokás szerint egymás szavába vágva - aznapi élményeiket.
Az Isten mit sem sejtve keresni kezdte Ádámot és Évát. Szólongatta őket: Ádám, hol vagy? Vajon hova mehettél?
Persze hamar megtalálta őket egy-egy fügefalevélbe burkolózva. Hirtelen gyanút fogott, s távolba látásával megszámolta a jó és rossz tudás fáján az almákat. Egy hiányzott! Ádám és Éva a mezítelenség szégyenétől vörös arccal, a fügefalevélen kívül mély hallgatásba is burkolózott. Ők még nem tudták azt, amit Lukács evangélista a 12;2-es igerészben megfogalmazott, miszerint:
"Nincs pedig semmi elrejtve, ami le ne lepleződnék,".
Éles eszű Isten lévén, hamar rájött arra, mi is történhetett. Megszegték a tilalmat!
Az irgalmas, de nagyon haragvó Isten kérdésére Ádám Évára mutat. Éva a kígyóra, a kígyó meg a fára. A fának hiába volt ága, nem tudott mutatni, így nála a sor megszakadt. Igen ám, de az Istent nem lehet félrevezetni. A parancsmegszegés engedetlenség, az engedetlenség pedig bűn!
Az ítélet hamar megszületett!
Mihály arkangyal úgy hajította ki Ádámot és Évát a Paradicsomból, hogy a lábuk se érte a földet. Kivéve, amikor földet értek.
A kígyóval nem tudni, mit történt. Valószínűleg, amíg a kavarodás, a kihajítás történt, szép suttyomban lelépett. Illetve lecsúszott. Így lett lecsúszott csúszómászó.

Lett is baja Ádámnak és Évának elég. Nem volt elég, hogy verejtékes munkával kellett a napi betevő falatjukért megküzdeni, de az ítélet szerint nemcsak őket sújtotta a bűnük büntetése, hanem hetedíziglen valamennyi utódjukat.
Addig, amíg az Isten Fia, Jézus meg nem jelenik a Földön, és Pál értelmezése szerint, mint második Ádám, vállalt kereszthalálával, a kiontott vérével ki nem engeszteli a még mindig durcás Atyát azzal, hogy Magára veszi az emberiség Ádám és Éva által elkövetett áteredő bűnét.
Kedves testvéreim!
Nagyon remélem, hogy nem botránkoztattam meg senkit az eddigi szöveg könnyedségével, illetve tréfálkozó hangnemével. Ha valaki mégis szentségtörésnek, botránynak élné meg, kérem, tegye le írásomat vagy vágja a sarokba (ott a kandalló).
Töredelmesen bevallva, szándékosan tettem mindezt. Tettem azért, hogy ezt a történetet, ezt a mítoszt nehogy komolyan vegye valaki!
Akkor sem, ha a keresztény egyházak mintegy kétezer éve ezt tanítják a világ és az ember keletkezése történetének.

****

"Nagyon szeretlek és nagyon számítok
a REGGELI imáidra is!" (Hang 8/610)


Az álom,
Mint eltévedt hajnali fény,
A csipkefüggöny szélén,
Még ott ül a szempilládon.

Íze az illanó,
Ébredőn emlékbe fordult,
Gyermeki mosolyt koldult,
Rég felejtett meseszó.

Egész éjjel figyeltelek,
S ha pihenésed nem zavarom,
Lelked tűzfalára írom,
Hogy: NAGYON SZERETLEK!

De a reggel a tied,
Hideg víz, fogmosás,
Fésű, kabát, táska, rohanás,
Én meg várok benned.

Végre! Lelked Hozzám emeled,
Lopva télbe tavaszt,
Mely tiszta vizű forrást fakaszt,
Napi tervem Elém teszed.

Imáddal fogod a kezem,
Ajkadra mosolyt csal reggelem,
Az eső sem ronthatja kedvünk,
Ahogy lépkedünk a macskaköveken.

****

Dilemma


Uram! No nem azért
Mintha aggódnék,
Csupán egy kérdésben,
A válaszodra várnék:

Mi lesz majd azokkal
És hova helyezed őket,
Kik a másvilágon
A kapu előtt tömörülnek?

Nem tudván semmit
Megszeppenve várnak
Míg jönnek és jönnek
És egyre többen állnak.

Feszül pattanásig
A tömegben az ideg,
Egyre nő a sötétség,
S a csontig ható hideg.

Mert az "Ajtó"-ra kitéve
Egy hatalmas tábla:
A Pokol megtelt!
Ne kopogtass! ZÁRVA!



Vissza az oldal tetejére


FŐOLDAL | Gondolkodás-átalakítás | TANÍTVÁNYOK | LELEPLEZŐ | ÖRÖMÜNNEP | Párbeszéd-ima | KAPCSOLAT | Oldaltérkép


Az oldal frisítve 2018.03.16-án.

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe