JÉZUS HANG-JA TANÍTVÁNYI KÖZÖSSÉGE


A tartalomhoz

Főmenü:


A döntés súlya

TANÍTVÁNYOK > Közösségünk lelki kincsei. > Kézikönyv -írta Szabó János


Jó pár éve már annak, hogy heti rendszerességgel közösségbe járva tanulom Jézust. Aki nem járt vagy nem jár olyan közösségbe, mint én, joggal veti fel a kérdést, hogy hogyan lehet tanulni Jézust. Hogyan lehet tanulni az Isten Fia, Jézus Krisztust?
Sőt, ha kellően magasztos és fennkölt gondolatokat táplál valaki a keresztény vallások területén, e kijelentésemről még azt is kiderítheti, hogy ez Isten-káromlás, mert az Istent pontosan azért nem lehet tanulni, mert Isten.
Hát igen.
Lehet így is gondolkodni. De mi a Hang Tanítványi Közösségében nem így gondolkodunk. Mi abban a végtelenül szerető Istenben hiszünk, aki hazavárja azt a szétroncsolt lelkű gyermekét, aki a lelke állapotáért senki mást nem okolhat, csupán önmagát. Hazavárja abból a céltévesztésből, amelynek eredményeként magányosan, éhesen, szomjasan, ruhátlanul és reménytelenül éli meg magát a világban. Hazavárja, de nem azért, hogy a bűneit felemlegetve, felette ítéletet hirdetve elkövetett vétkeiért megbüntesse.
Hazavárja, hogy hizlalt borjúval megetesse, a legfinomabb borral megitassa, a legszebb ruhába felöltöztesse és testvérei szerető társaságába bevezethesse.

De hogyan következik mindebből a Jézust-tanulás gondolata?
Hogyan következik ebből az Istent-tanulás igénye?
Úgy, hogy az ember szellemének nem elégséges az Istenbe vetett hite kapcsán csak annak a tudata, hogy van Isten.
Valójában az is egy óriási lépés, ha az ember Istenbe vetett hite nem a neveltetésből, a hagyományokból, az engedelmességből vagy a megszokásból, hanem az érzelemmel átszőtt értelem munkájának az eredményéből születik meg.

Az ember nyughatatlan szelleme mindenre kíváncsi, mindent tudni, mindent ismerni akar. Nem elégséges számára az, hogy csak higgyen az Istenben. Azt is tudni akarja, hogy milyen az az Isten, akiben hisz. Tudni akarja, mert már nagyon régen elfelejtette. Elfelejtette, mert el akarta felejteni.

Ezt bizony nagyon nehéz elismerni, elfogadni egy olyan embernek, aki már megtért, és rátette az életét Jézus Krisztus mindenkit átölelni kész szeretetére.
Hogyan? Hát nem ölel át állapotszerűen minden embert a világon?
Nem bizony!
Nem, mert aki nem akarja, hogy Jézus Krisztus ölelő karjai között éljen, azt Jézus az embert szeretésében tisztelettel tudomásul veszi. Tudomásul veszi, és tovább várja.
Hazavárja!

Ez az Isten minden elkóborolt, céltévesztett gyermekét hazavárja. Hazavárja, de a Tőle elfordulva távozót az útján megfordítani nem tudja.

Hívő anyósomnak három gyermekéből két lánya van, s így két veje (az egyik én vagyok). Hetvenedik születésnapján szemrehányásként indulatosan mondja a másik vejéről, hogy: 'Csak ez a Zoli kezdene el templomba járni!'
Azt kérdeztem tőle: 'Mamika! Melyik magatartást értékelné többre? Ha a Zoli azért jönne el, mert maga akarja (magázódunk), vagy azért, mert ezt a Zoli akarja?'
Az anyósom elmosolyodott, mert megértette az Istent.
Azt az Istent, aki nemcsak gyermekének, hanem az önmaga fölött önálló döntéssel rendelkező teremtményének szeret bennünket. Ezért csak azt tudja felkínálni, hogy alakítsátok át gondolkodásmódotokat, és higgyetek az örömhírben.
Térjetek észre! Gondolkodjatok végre értelmesen!
Jöjjön meg végre a józan paraszti eszetek!
Ez az Isten, aki nem más, mint a názáreti Jézus Krisztus, arra hívja fel a figyelmünket, arra szólítja fel a lelkünket, hogy használjuk az értelmünket.

Furcsa jószág ez az értelem. Furcsa, mert folyamatosan dolgozni, munkálkodni, gondolkodni akar. Folyamatosan gyártja a kérdéseket, és türelmetlenül várja a válaszokat, mert mindent érteni akar.
A történelem során rendkívül érdekesen alakult az értelem kialakulásáról alkotott elképzelések tartalma.
A történelem hajnalán a még kőkorszakbeli körülmények között élő ember valószínűleg önmagán lepődött meg a legjobban, amikor eljutott a tudatáig az a tény, hogy gondolkodik. Az, hogy megért eseményeket. A történésekből következtetéseket alkot, tervez, tanul és elvonatkoztat.

A 20. századig az értelem emberben való létezését a Föld különböző helyein élő különböző vallási elméletek egyöntetűen az általuk tisztelt isten számlájára írták.
A 20. században a "felvilágosodás" következményeként alakult ki az a látásmód, amely a természettudományos megfigyelésekre, tapasztalatokra és következtetésekre támaszkodott az értelem kialakulásának kérdésére adott válaszában. Ez a válasz azt tartalmazza, hogy az embert a munka tette emberré. Az a kényszer, amely a körülményeiben jelentkezve eszközhasználóvá alakította az embert, ha nem akart elpusztulni.
Magyarul, ha nem akart megfagyni, akkor ruhát kellett készítenie. Ahhoz, hogy a ruhát elkészítse, azt el kellett képzelnie, ruhakészítő eszközöket kellett gyártania, és ruhaanyagot kellett vadásznia.
A probléma jelen esetben az, hogy a téli csikorgó hidegben az állatok is fáznak, és mégsem készítenek maguknak ruhát.
Bár tudom, sokan látják az állatokban az értelem képességét, valószínűleg mások is hallották már azt a véleményt, hogy a kedvenc háziállatról azt mondják, hogy több esze van, mint sok embernek. (Néha lehet, hogy igaza is van.)

Napjainkban végül is azzal a két lényeget érintő magyarázattal találkozunk, amely szerint az emberi értelem az Isten adománya, illetve egy evolúciós fejlődési szakaszban a munka terméke.
Én magam is hosszú évtizedekig éltem abban a látásmódban, amelyben az ember az állatvilágból egy evolúciós fejlődési folyamat által emelkedik ki.
Pl.: az ösztönös, helyhez való kötődésében az éghajlatváltozás eredményeképp visszahúzódó erdők hiányában a fákról földre költözött emberszabású majomnak fel kellett állnia a két hátsó végtagjára, hogy láthassa a közeledő ellenséget a szavanna magas füvében.
Akkor volt pechje, ha szemből fújt a szél, és az ellenség hátulról jött. Erre azt mondaná az egyszeri természettudós, hogy ekkor tanult meg megfordulni (ez nem a pálfordulás!).

Utólag visszanézve korábbi önmagamra, nyilván szükségem volt a gondolkodásra ahhoz, hogy e látásmódom gyökeresen megváltozzon. Ennek forrása az időközben felfedezett szeretet élő és valóságos személye, Jézus Krisztus lett.
Ennek alapján gondolom és hittel vallom azt, hogy az értelem és annak eszköze, a gondolkodás, nem az anyagvilág fejlődésének a terméke, hanem annak az Istennek a sajátja, aki az értelmet, érzelmet és akaratot a szeretet kezdet nélküli szellemi létezésének teljességében hordozza.
Számomra ez a Jézus Krisztus szólalt meg a Hang tanításában, és fogalmazta meg azt az örök igazságot, hogy csak a szeretetnek van értelme. A félelem és az abból kibomló erőszak bizony értelmetlen. Ezt a szeretetet az Isten úgy hordozza végtelen teljességében, hogy minden, ami az Istent számunkra érthetővé teszi, ebből bontható ki.

De térjünk vissza arra a kérdésre, amelyben választ keresünk az értelmünk eredetére!
Ha azt tapasztalom, hogy: "valamilyen szinten" rendelkezem értelemmel (mivel az értelem pallérozható), és az értelem valóságát az Istenben gondolom teljességében, akkor már csak azt kell tudnom feltételezni, hogy nem az én értelmem szülte meg az Istent, hanem az Ő szeretetének köszönhetem tudattal rendelkező létem.
Ezzel elérkeztünk ezen írásom alapkérdéséhez, a teremtéshez és az eredeti bűn elkövetéséhez.

Sokat, nagyon sokat beszélgettünk már a közösségi összejöveteleink alkalmával a teremtés kérdéséről. Az, hogy újból és újból előkerül e kérdéskör, azt jelzi, hogy még nem mindenki jutott olyan válaszokhoz, amelyek értelmet és szívet megnyugtatóak lennének. Jelzi azt is, hogy olyan kérdéskörrel állunk szemben, amit egyrészt a misztika köde borít sejtelmesen, másrészt értelmileg sem könnyű megérteni, ennek vonatkozásait kideríteni.
Számtalan vallás hívője és ideológusa tehetné fel nekem a kérdést a teremtés tartalmára vonatkozóan, hogy az Ószövetség története - amely a keresztény hitvallások körében általánosan elterjedt és elfogadott - miért nem felel meg nekem.
Mi a gondom vele? Erre a kérdésre korábban "Az a fránya alma" című írásomban részletesen válaszoltam.

Itt most csak a lényeges érveimet sorolom fel:
"Szellem az Isten" (Jn 4;24). Így a teremtésben az Isten az Önmaga képére és hasonlatosságára nem anyagtesti, hanem szellemi lényeket teremt.
Ennek alapján az ember lényegét tekintve olyan szellemi létező, aki jelenleg anyagtestben járja az útját a szellemi - erkölcsi sötétségben.
Ebben a gondolkodásmenetben Ádám és Éva személye csak a teremtett szellemi lények bűnbeesésének szimbolikus története, amely azt igazolja, hogy nincs eredendő, csak eredeti bűn.
Mivel az Isten a saját képére (szeretetére) és hasonlatosságára (dönteni képes gondolkodásra) teremtette egyénenként az embert, így mindenki csak egyénenként követhette el az eredeti bűnt, az Istentől való elfordulást.

Ezzel el is jutottuk ahhoz a kérdéskörhöz, amely jelenlegi gondolataim megírására késztetett. Elérkeztünk az eredeti bűn kérdéséhez.
Az alapkérdés valahogy így hangzik: Én bolond! Hogyan követhettem el az eredeti bűnt? Hogyan lehettem olyan ostoba, hogy a színről színre látás világában döntésemmel elfordultam az Istentől?

Ez a látásmód azt tételezi fel, hogy az Isten "az Ő képére és hasonlatosságára" egy olyan kezdettel bíró szellemi lényt szeretett a létezésbe, aki Hozzá hasonlóan rendelkezik értelemmel, érzelemmel és akarattal.
Az értelem gondolkodni, ezen keresztül mérlegelni, tapasztalatot elraktározni, tehát emlékezni; erkölcsi jóról és rosszról döntést hozni; a benne és a körötte lévő világot felfogni, elvonatkoztatni, tanulni és fejlődni képes.
Az érzelem az adott személynek más személyhez vagy személyekhez, élő vagy élettelen dolgokhoz való vonzódását vagy azoktól eltávolító taszítását, a szellem tudattalan tartalmainak kibontakozását hordozza.
Az akarat pedig az értelem vagy az érzelem döntéseinek a megvalósítását szolgálja.

A teremtés, mint a szeretet megnyilvánulása, nemcsak az Isten sajátja, hanem része a szeretetre teremtett lény lényegének is. Ezért, akit a szeretetbe való létbehívás által teremtett az Isten, annak ezt a Teremtő Istent boldogsága forrásául elfogadó döntésével kell befejeznie.
Tehát, döntenie kell arról, hogy egyszeri és megismételhetetlen döntésével e teremtett szellemi lény akarja-e beleteremteni önmagát a Teremtője világába, elfogadva Jézust Istenének és szellemi világosságának.

E döntéshez egyik oldalról adja az Isten teljességében Önmagát, és Önmagán keresztül a szeretet szabadságát. Másik oldalról adja a minden kényszer nélküli lehetőséget a szabadság önkényes értelmezésére.
A kétféle értelmezés kétféle lényegi tartalmat hordoz.
Az egyik, amikor az Isten a szabadságban, az Isten szeretetében a szeretést megvalósítható döntéslehetőségek végtelenségét kínálja.
A másik, amikor az Istentől elfordult lény az önnön értelmezésének szabadságában önmagát látja meg boldogsága forrásában.

Persze bárki megkérdezhetné azt, hogy honnan veszem én mindezt.
Erre azt tudom mondani, hogy a gondolkodásom e téren három forrásból táplálkozik:
1. A Hang tanításából, amely számomra az evangéliumok tanításainak a kibontását tartalmazza.
2. Az ember és önmagam természete alakuló értékrendjének, gondolkodásának és magatartásának a figyelembevételéből.
3. A gondolataim, következtetéseim, tapasztalataim belső visszhangjából.

Ezek után a kérdésünk még ugyanúgy hangzik:
Én, balga! Hogyan fordulhattam el az Istentől, hogyan mondhattam rá nemet a színről színre látás világában?
Az ember azért teszi fel így ezt a kérdést - szinte az érthetetlenség határát súrolva -, mert nem képes átlátni a kezdeti és jelenbeni énje közötti különbséget és azonosságot. Persze ilyenkor szóba kerül a születés és a halál. A születés előtti és halál utáni lét, hiszen e téren oly sok különböző szellemi hatásnak van kitéve az ember. Az ember pedig ingatag. (Nem, nem tévedés, nem az asszony, az ember ingatag!)

Bizonyíték erre az a személyes megtapasztalásom, amely az egyik kiváló értelmi képességekkel rendelkező, a Hang tanítását Feri bácsinál éveken keresztül rendszeresen tanuló volt testvéremről (most felebarátom) szól. Még Feri bácsihoz jártunk tanulni a József körúti lakásába, amikor előállt egy - a Hang és az evangéliumok tanításával gyökeresen ellentétes - elgondolással, amit egy akkoriban megjelent háromkötetes könyv tanításából vett át. Nevezetesen azzal az elgondolással, hogy az ember lelke-szelleme a halála után beleolvad, eltűnik az Isten Lelkében-Szellemében.
Másképp fogalmazva: teljes mértékben megszűnik az én-tudata. Persze hiába cáfolta Feri bácsi az evangélium és a Hang érveivel ennek ellenkezőjét, az illető nem változtatta meg a látásmódját.
Érdekes módon ugyanez a látásmód fogalmazódott meg nemrég közösségi összejövetelünk alkalmából az egyik testvérem által, kérdés formájában.
Én így érveltem: Jézus nem beszél arról, hogy az ember lelke a testi halálát követően feloldódna az Atyában. Jézus teljesen külön választva beszél az Istenről, amikor személyes kapcsolatában az Én Atyámról beszél, miközben a tanítványoknak a ti Atyátokként fogalmazza meg az Istent. Jézus ezzel azt állítja, hogy van lelki-szellemi atyánk.

Ha ebben a gondolatkörben - a megértés miatt - felállítunk egy párhuzamot, akkor azt látjuk, hogy ahogy egy anyagtesti gyermeknek van anyagtesti feltétele, úgy a lelki-szellemi embernek is van lelki-szellemi feltétele.
Ez azt is jelenti, hogy az ember anyagtesti létének Jézus nem a forrása, hanem - az anyagvilág rendjének létben tartásával - a feltétele.

Azt mindenképp le kell szögeznem, hogy a teremtett lelki-szellemi lény - ha testben él, ha nem - nem képes létbe hívni lelki-szellemi lényeket.
Az anyagtestben élő ember még a megszületendő gyermek anyagtestének sem teremtője, csak feltétele, mert a születés folyamata az Isten természetbe írt rendje.

A világi, Jézus személyét figyelmen kívül hagyó emberek gondolkodásában ennek pont az ellenkezőjét lehet megtapasztalni, amikor az édesanyák a saját tulajdonuknak, teremtett gyermeküknek, szemük fényének tekintik bármilyen életkort elért gyermeküket.
Ezért is érdekes az az Istent-felfogás, amely az embert az Isten által való teremtettsége folytán Annak szerves részeként éli meg.
E felfogás egyik ága azt vallja, hogy az Isten nem más, mint az emberi lelkek összessége. Mintha az Isten szétosztotta, szétdarabolta volna Önmagát a teremtésben.
E felfogás másik ága hasonló résznek gondolja az ember lelkét, amely az Istenből való hiányát a visszatérésével szünteti meg.

Nekem mindig az volt az érzésem, hogy ezek az elgondolások egyfajta emberi megtapasztalásokra jellemző gondolkodást képviselnek. Azt a mechanikus gondolkodást, amely szerint ha valamiből valamennyit elvesznek, akkor az kevesebb lett. Vagy ha a család egységéből a család valamely tagja messzire távozik, akkor ez a család egészen addig csonka család, amíg az eltávozott vissza nem tér.
Ahhoz viszont, hogy az Isten valóságáról gondolkodjunk, amely nem más, mint a szeretet végtelen gazdagsága, szakítanunk kell ezekkel az érzelmi vagy értelmi mechanizmusokkal.
Meg kell értenünk azt, hogy az Isten szeretete által a szeretetére való teremtésben az Isten nem lesz kevesebb a teremtés által, és nem lesz Benne hiány.
Az Istennek, mint teremtetlen erkölcsi létezőnek a végtelensége, amely a szeretetet, mint lényeget hordozza, pontosan az jellemzi, hogy e végtelenségéből bármennyit ad, bármennyit kiáraszt, az végtelen és hiánytalan marad.

Néhány évvel ezelőtt egy rövid vers került a kezembe, ami a teremtésről szólt.
Ez a vers az Uppanisádok című kötetből való, ami egyébként tanításokat jelent.
E vers keletkezését i.e. 3 ezerre teszik, tehát mintegy ötezer éves:

Teremtés
Teljes az ott, és teljes az itt.
Teljes a teljesből felemelkedik.
Teljes a teljestől elszakad,
Teljesen mégis megmarad.
Béke, béke, béke!


Ahhoz tudnám ezt hasonlítani, mint amikor az ember gondolkodik vagy szeret. Attól, hogy valaki gondolkodik, nem lesz kevesebb a gondolata. Vagy azzal, ha az ember szeret, nem lesz kevesebb a szeretete, és nem is fog hiányozni belőle.
A természetből is tudok példát hozni: azzal, hogy az almafáról a termését, az almát leszeded, az almafa nem lesz kevesebb. (Bárcsak tudta volna ezt az Isten is, amikor kizavarta Ádámot és Évát a paradicsomból!)

Elég nehéz nekünk az anyagvilágbeli tapasztalatainkkal elképzelni és elhinni azt, amit nem látunk közvetlenül. Azt, amit nem tudunk körülhatárolni, nyakon csípni. Ezért kell tudni elvonatkoztatni és befelé - az emberi értelem mélyére - figyelni, hogy Jézus szavait be tudjuk fogadni, amely szerint szellem az Isten, és az Istent szellemben és igazságban kell imádni (Jn 4;24).
A szellem pedig nem más, mint az értelmes gondolkodás. Ez az értelmes gondolkodás lehetősége az, ami az embert erkölcsi lénnyé avatja.
Mi több! Az Isten is erkölcsi lény. Sőt, kizárólag erkölcsi lény!
Jézus a Hang 27/2730-as levelében ezt mondja erről:
"Én, Jézus, csak az erkölcs területén vagyok illetékes!"
Természetesen lehet másképp is gondolkodni az Isten valóságát illetően, csak azt meg kell tudni érvelni. A Hang Tanítványi Közössége társaság hitének az alapja az, hogy az Isten a szeretet végtelen valóságának a személye, aki az érzelemtől felfűtött kezdet nélküli értelmes gondolkodásban nyilvánul meg.
A következő kérdés ebből adódóan az, hogy az Isten miért és hogyan teremt.

Ez a kérdés csak addig tűnik rejtélyesnek vagy felfoghatatlannak, amíg meg nem ragadjuk a lényegét. Ez pedig nem más, mint az, hogyha az Isten a szeretet teljessége, akkor a teremtés a szeretet eredménye.
Az a gondolat, hogy a szeretet teremtő, ezek után már nem is olyan rejtélyes és felfoghatatlan. Pontosan azért, mert ezen a téren vannak tapasztalataink.
Pl.: amikor a szülő azon dolgozik, hogy a gyermekének megadja mindazt, amire annak szüksége van. Ez is egyfajta teremtés. Megteremti a szülő a gyermek életének a körülményeit, és mindennek a forrása a gyermek iránt érzett szeretete. Az Isten szeretete annyiban más, hogy nemcsak a körülményeket teremti meg, hanem a személye egyben feltétele a boldogságunknak is.
Az Isten szeretete folyamatosan cselekvő. Ezért olyan szeretet, amelyet nem munkálkodásában lehet megragadni, nem is létezik. Ez a munkálkodás nemcsak a fizikai cselekvésben nyilvánul meg, hanem a gondolkodásban is.
A teremtésben a szeretet, az Isten munkálkodik. Azt hozza létre, ami eddig még nem volt. Téged is, engem is és őt is.
Hasonló ez a gyermek születéséhez, amikor a lélek egy olyan "neki a legmegfelelőbb" testet kap a szülei által, amilyen sem előtte nem volt, sem utána nem lesz soha.
Az Isten a teremtésben a végtelen szeretetéből végtelen sokszínűségben és szellemi változatosságban hívja létbe a teremtményeit. Egy olyan szeretetre, amilyen még nem volt. Hiszen mindenki elmondhatja magáról azt, hogy úgy szeretni, ahogy ő szeret, nem szeret úgy senki.
Így vagyunk az Istennek egyetlenjei. Önálló, döntéslehetőséggel, értelemmel, érzelemmel és akarattal, egyedi szeretetképességgel rendelkező egyetlenjei, akik önérzettel dörgölhetik az Isten orra alá azt, hogy: látod, nekünk van kezdetünk, Neked meg nincs.

A szeretetből létbe hívott szellemi teremtménynek viszont van egy rendkívül fontos tulajdonsága. Nevezetesen az, hogy az öntudatra ébredt létezése az Istenhez hasonlóan a végtelenbe vezet. Tehát az Isten szeretetére teremtett szellemi lénynek kezdete van, de vége nincs. Örökké létező a személyisége, amelynek forrása a gondolkodása. Örökké létező, az Isten szeretetét befogadó és tovább árasztó egyedi tudatos valósága.
Jézus a Hang tanításában így tanít erről:
"Nagyobbra vagytok teremtve önmagatoknál. Istenre vagytok teremtve." (Hang 8/685)

A végtelen szeretetre való teremtettséget pedig csak a végtelenben lehet betölteni.
Közösségben való beszélgetésünk kapcsán felmerült egy olyan kérdés is, hogy az ember, mint önálló szellemi lény, a teremtés előtt is létezett-e a kezdet nélküli Isten szellemiségében.
Lám, milyenek vagyunk! Az elménk mit képes kitalálni, csakhogy istennek élhesse meg magát! Igen, mert ha az öntudattal rendelkező egyén a kezdet nélküli Isten szellemiségének tartozéka, akkor az egyén is kezdet nélküli, tehát isten.
Márpedig az Istenből csak egy van!
Jézus így beszél erről:
"Halljad Izrael! az Úr a mi Istenünk az egyetlen Úr, " (Mk 12;29)
Az Isten nem testbe, hanem a létezésbe teremti a szellemi lényeit. Igen, mert a lelki-szellemi teremtésnek nem az anyagi létezés a feltétele, hanem az Isten szeretete.
Ebből adódóan, ha a lelki-szellemi teremtmény létbe hívásának az Isten a forrása és feltétele, mivel Rajta kívül és belül nincs más, akkor e teremtésben a gyermekét Önmagából hívja létbe Önmagára.

A TEREMTÉS NEM A DÖNTÉSEK ÉS MEGVALÓSULÁSOK EGYMÁSUTÁNJA, HANEM AZ ISTEN BOLDOGSÁGÁNAK LELKI FOLYAMATA.

Ahhoz tudnám hasonlítani mindezt egy rossz hasonlattal, ahogy ez az írás létrejött. Ahhoz, hogy ez az írás létrejöjjön, szükséges a saját létezésemből adódó szellemiségem. Ez a szellemiségem összességében még nem hordozta ennek az írásnak a tartalmát kész formában. Ez a tartalom az írás folyamatában született meg. Így elmondható az, hogy ennek az írásnak a forrása és feltétele a szellemiségem, de nem kész formában, hanem csak lehetőségében.

Az Isten és az ember teremtő tevékenysége között van egy lényeges, döntő különbség. Az, hogy a teremtmény nem képes lelki-szellemi embert teremteni. Mást sem képes teremteni, csak a már meglévőből gazdálkodni vagy garázdálkodni.
Igen, mert az ember csak hasonló az Istenhez, de nem AZ.

Mindig problémát jelentett az, amikor az ember - akár közösségben, akár a vallás által meglévő lehetőségében - azután kérdezett, azután kutakodott, hogy mi lehetett a teremtésének az oka.
Ha nem gondolkodnék, s nem használnám az értelmemet, én is mondhatnám azt, hogy az az Isten titka. Mondhatnám, de nem mondom, hanem inkább gondolkodom.

Az Isten a szeretete, tehát a boldogsága teljességében azt hívta létbe általunk, ami nem más, mint a személyesen átélhető boldogságunk.
Az Isten az Önmaga hasonlatosságára önállóan gondolkodó lelki-szellemi teremtményként hívott a létbe bennünket. A gondolkodás viszont együtt jár a felelősséggel. Valójában erkölcsileg csak felelősséggel gondolkodhat az ember. A gondolkodás erkölcsisége a szellem döntés-lehetőségeiben rejlik. Az erkölcsi döntés területe az ember számára magától értetődően nem más, mint a saját személye.

Itt egy pillanatra megállunk, és egy lélegzetvételnyi időre visszatekintünk az eddig megfogalmazottakra.
Kiindulási pontként elfogadtam azt, hogy az Isten saját képére és hasonlatosságára való teremtményeként rendelkezem az értelmes gondolkodás képességével. Ennek viszont csak akkor van értelme, ha az értelem használata, a gondolkodás nem üres, súlytalan és eredmény nélküli, hanem alkotó, fejlődő, felelősséget hordozó erkölcsi tevékenység.
A felelősség jelen esetben azt jelenti, hogy minden értelem szülte gondolatnak erkölcsi következménye van a gondolkodó felé.

Az, hogy az értelmi tevékenység személyes élményként átélhető, megélhető legyen, nélkülözhetetlen az érzelem. Az értelmes érzelmi tevékenység természetesen nem lehet más, mint a szeretet, vagyis mindenkinek (önmagamnak is) a legjobbat akarás.
Ez a legjobb pedig nem más, mint maga az Isten.
Azt hiszem ez az a terület, amire a kezdet kezdeténél a teremtettség alaphelyzetében még nem ért, még nem tud, még nem lát át a teremtmény.

Érthető módon rendelkezik az értelmes gondolkodás lehetőségével, amelyben tapasztalata szerint két döntő tényező van jelen. Ő és az Isten! Eközben egy olyan döntés előtt áll, amely kétirányú lehetőségében kikerülhetetlenül hozza felszínre a szív irányultságát. A szívét, amely az egész teremtett szellemi lény törekvés-központja. Ezáltal beleteremtheti a személyét a szeretet szolgálatának a világába, illetve az önmaga istensége kibontakoztatásának a világába.

Az egyik döntés az Isten felé fordulásban és befogadásban, a másik az önmaga felé fordulásban valósul meg.
Nincs más út!
Félreértés ne essék, ez a teremtett szellemi lény, aki önmaga istensége kibontakoztatása mellett dönt - mert ebben kívánja meglátni önmagát -, nem a sötétséget, nem a rosszat, nem a gonoszt választja boldogsága forrásául, hanem félreértelmezett önmagát.

Ezért, téves ma úgy feltenni az alapkérdést önmagunknak, hogy hogyan lehettem olyan ostoba, hogy a rosszat, a sötétséget, a bűnt választottam. Jézus a Hang tanításában ezt azzal a mondatával igazolja, amikor azt mondja, hogy a Földön túlnyomó többségében nem gonoszok, hanem megtévedtek vannak.
Ha viszont a teremtett szellemi lény, úgymond látásmódjában elfordul a szellemi világosság forrásától, akkor a szellemi sötétségét teremti meg önmagának.
De ezt a szellemi sötétséget ő világosságnak látja, hiszen az értelme, a gondolkodási képessége, a megtapasztalása, az érzelme és akarata áll be ebbe az irányba.

Mi láthatjuk már azt, amit ez a teremtett szellemi lény a döntésekor még nem láthatott. Nevezetesen azt, hogy a boldogsága forrásául önmagát választásnak az önzés a forrása. Jézus a Hang tanításában is ezt mondja, hogy az önzés minden rossz forrása.

Nadehát! Milyen Isten az, aki a teremtett gyermekét nem figyelmezteti előre a döntése következményeire? Olyan, aki tudja, ha figyelmezteti, akkor befolyásolja.
Ezért aztán e döntés előtt még az Isten se tart kortes beszédet, hogy: Engem válassz!
Ebben a helyzetben erkölcsi döntést hoz a felszínre törő szív, mert e döntésnek a következményeit is vállalnia kell.
Azt mondjuk, a látszat csal. Amíg viszont ezt nem éljük meg, addig az értelem képes a látszatot valóságnak látni.

Ugyanez hangzott el egy autóban a Feri bácsi és az autót vezető Robi testvérem beszélgetésében, amikor az Istenre és világára gondolva kérdezte Feri bácsit:
'Nem lehet, hogy mindez csak káprázat?'
Feri bácsi visszakérdezett: 'Robikám! Nem lehet, hogy ez a káprázat?'

Igen ám, de akkor honnan van a bűn, honnan van a gonosz?
A válaszban visszautalok Jézus Hangból idézett mondatára, amelyben megjelöli azt, hogy az önzés minden rossznak a forrása.
Az önzés azt jelenti, hogy az Isten helyett magamat helyezem a látásom középpontjába. Ennek alapján mindent és mindenkit önmagamhoz mérek.
Mindent és mindenkit az érdekeim szerint értelmezek.
Az önzés az igények kielégítése. Az elérhető eszközök birtoklási vágyának a végtelensége. Az Istentől való elfordulás következményeként kialakult sérült emberi természet kiélése. Az istenné válás belső igényének a megszületése.
Így, ha a Valóság Világossága az Isten, akkor a világosságnak hazudott sötétség az ember.

Így teremti meg az ember a szellemi világosság hiányát, a sötétséget. Így teremti meg a szellemi sötétség eszközeit, a szeretetlenséget, a kegyetlenséget.
Nem tehet mást, mert az önzés megvalósításának eszköze a gonoszság.

Jézus János evangéliumának 16;33 -as igerészében azt mondja:
"én legyőztem a világot".
A szeretet legyőzte a gonoszságot.
A fény a sötétséget.
Az értelem az értelmetlenséget.
Az irgalom a kegyetlenséget.
Jézus diadalra vitte az önzetlenséget, mint örök értéket.
De nemcsak diadalra vitte, hanem be is bizonyította, hogy az önzés, "mint szellemi sötétség", a rosszat akarás, mint értelmetlenség, a mulandóság világának eszköze és tartozéka.
Az Isten a teremtett gyermekébe örök boldogsága forrásául helyezte a szeretetet a szíve közepébe. De ez a szív az önzéssel képes arra, hogy áthatolhatatlanul kemény kérget vonjon rajta. Jézus ezt kéri számon a tanítványain, amikor Márk evangéliumának 8;17-es igerészében megfeddi őket:
"Még mindig kérges a szívetek?"
Mert még mindig kötik őket a mulandó értékek.
Jézus az ember maga teremtette sötétségébe, az Isten által teremtett anyagvilágba (Márk 13;19), az önzésnek terepet adó kötelékeibe hozta el az Igaz Valóság Örök Értékeit. Abba az anyagvilágba, amit az Isten szeretetből teremtett gyermekeinek az önzésük értéktelenségének a felfedezésére.

Óriási baklövése az ember szellemiségének, amikor céltévesztettségében az Istent egy haragvó és büntető Atyának élte meg. Jézusnak, az Isten Fiának kellett testet öltenie, hogy bemutathassa és tanítsa azt, hogy az Isten szeretetének a teljessége az ember megtérésének, megfordulásának az örökkévaló lehetősége.

Az Isten szeretetének ereje és vonzása van!

Olyan ez, mint a mágnes. Az azonos pólusok taszítják egymást. Amikor az ember istennek gondolja magát, akkor az igaz Isten világából taszítja ki magát. (Két dudás nem fér meg egy csárdában.)
Ha viszont megfordul az ember-mágnes, akkor a taszításból vonzás és találkozás lesz. Ebben a megfordulásban az embernek csak annyit kell megértenie, hogy nem istenné, hanem Istenhez hasonlóvá kell lennie.

Az Isten a teremtésben nem azért ad mindenkinek lehetőséget a döntésre, hogy aki nem Őt választja, azt majd visszatérítse az Isten büntető kezének a súlya.
Ahhoz, hogy megértsük jelenlegi önmagunkat, jól meg kell ismernünk Jézusban az állapotszerűen megbocsátó Urunkat.

Az ember szíve megismerni csak azt akarja, akit megszeretett, hogy azt a szívébe fogadja.
Így Jézust kell megszeretnie és befogadnia annak, aki a teremtésben képes felismerni a végtelen boldogságra való létbehívás ajándékát. Amit kitérővel vagy kitérő nélkül, az önzés megélése vagy annak megélése nélkül, teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével, teljes erővel Jézustól, az Isten Fiától tudunk átvenni.



Vissza az oldal tetejére


FŐOLDAL | Gondolkodás-átalakítás | TANÍTVÁNYOK | LELEPLEZŐ | ÖRÖMÜNNEP | Párbeszéd-ima | KAPCSOLAT | Oldaltérkép


Az oldal frisítve 2018.03.16-án.

Vissza a tartalomhoz | Vissza a főmenübe